Padlásszoba

- Áh, még annál is komolyabb.. * Csóválta fejét Alan kissé szorongva. Szerencséjére Teo letett arról hogy most rögtön kifaggassa, egyelőre örült, hogy hazatérhetett, nem volt kedve az út porát sem leverve magáról egy ilyen poros helyen felidézni a cseppet sem felhőtlen élményeket.*
- Kissé fáradt vagyok, remélem megérti kollegina, de a kávé mellett igazán elmesélhetek mindent.. *Az ajándékra csak mosolyogva legyintett*
- Troxia? Mikor legutóbb ott jártam készülőben volt egy kis kocsma, vagy azt még azóta sem húzták fel? Tovább halasztják, mint ameddig ezt a bakancsot használom, pedig az nagy szó kedvesem, nekem elhiheti. *Kuncogva megálljt parancsolt a feléjük tartó ketreceknek, mire azokról további porréteg hullott, lassan alig maradt valami a ketrecekből. A Jonathan-dolgot nem erőltette tovább, nem szeretett túlságosan kollegák magánügyeibe ütni az orrát.*
- Azért örülök hogy tisztázódott Jonathan és a fia ügye, ezentúl biztos megfontoltabb lesz a nőkkel.. *Ezt a poént még nem hagyhatta ki, de innentől lezártnak tekintette a dolgot, s az előttük fekvő tárgyakra terelte a témát.*
- Egyébként mi szüksége kegyednek ezekre? * Kissé fáradtan állt már lábain, nem a legpihentebb állapotában érkezett meg az útról és nem is túl egészségesen. A sötétben nem láthatta Teofana, de arca a jóképűség ellenére sem volt mondható tetszetősnek, szemüvege mögött karikák húzódtak, sápadtsága az általánosnál is feltűnőbbé vált. Ilyen szempontból még szerencséje is volt, hogy ide hoppanált és nem egy kivilágított helyre, a végén még megijedt volna tőle kolleginája, ha esetleg vámpírnak nézi. Alig tartó lábainak jól esett, hogy a nő belekarolt, így nem kellett attól tartania hogy újra elesik, bár mindenképp jól esett volna már egy forró leves és egy puha ágy amit az elmúlt két évben nélkülöznie kellett.*

*Oldal táskámban a naplómmal elindulok hogy egy olyan helyet keressek, ahol nyugodtan találkozhatok párommal a kíváncsi pillantások nélkül. Nem szégyenlem hogy vele vagyok. Sőt pont ellenkezőleg. Imádok vele lenni csak nem bírom mások kíváncsiságát. Ahogy haladok a padláson, megtalálom a padlásszobát. Óvatosan bemegyek és körbe nézek. Elég sötét van még nappal is. *~Nyugodt hely és nincs napfény. Itt nyugodtan találkozhatnánk. ~*gondolkodom mosolyogva. Találok gyertyát és gyufát is. Így legalább van mivel világítanom. Ahogy szét nézek, nem is olyan vészes a hely. Találok az órákhoz, szükséges holmikat. Régi bútorokat, például fotelokat, székeket asztalokat. Sőt egy kanapét is letakarva. Meg persze rengeteg régi könyveket. Magamhoz veszek egy régi könyvet, majd leülök az egyik fotelbd amihez oda húztam egy régi kopott kis asztal féleséget amire a gyertyát rakom majd a könyvbe mélyedek. Ahogy olvasok érzem hogy nem bírom nyitva tartani a szemem. Elég fáradt vagyok bár nem bánom mert az éjszaka nagy részét Stevennel átbeszélgettem. Nagyon szeretem és bármit megtennék érte.*

*A könyvet olvasva elalszom. Álmomban újra Japánban vagyok, Stevennel. De már nem csak látogatóban. Ott élünk egy kis házban. Nyugodtan. Senki nem zavar minket. Mikor meghallom a hangot föl pillantok majd ijedtemben orrba vágom az illetőt. A jajjgatásból rá ismerek Stevenre és hirtelen a szám elé kapom a kezeim.*
-Ne haragudj. Nem tudtam hogy Te vagy az.*mondom ahogy fölé térdelek. *-De már igazán abba hagyhatnád ezeket az ostobaságokat.*mondom ahogy leveszem róla a maszkot.*

*Miután rájövök kit csaptam le oda térdelek mellé. Helyre rakja az orrát. *
-Bolond vagy. *mondom hallkan majd közelebb hajolok hozzá és óvatosan megcsókolom. Majd vissza ülünk a díványra. *
-Nem igazán tudom. Elég hamar elaludtam.*válaszolom hallkan.*

-Nyugi. Nincs bajom. Nem kell féltened.*bújok hozzá és a gyertya lángját figyelem. Az apró lángocska nagyon megbűvöl. Szép lassan emlékek kúsznak szemem elé. Régről. Még kicsi voltam. Emlékszem hogy miután haza mentünk bátyámmal Amerikából arról a fesztiválról, Stev is ellátogatott hozzánk. Én éjel kiszöktem hogy kimenjek az istállóba hogy megnézzem Jégmadár a birtok legjobb kancáját, és Vízhangot a csikótát. Ahogy kint voltam tűz ütött ki. Szerencsére meg menekültek a lovak és az emberek sem sérültek meg. De azóta sem értem hogy én hogy jutottam ki. Hisz az istálló hátsó bokszainál voltam legtávolabb mind kép kijárattól. És a füst mindent beborított. Próbáltam kimenteni Jégmadarat és a csikóját de csak arra emlékszem hogy a kanca fellök. Semmi másra nem emlékszem.*

*Gondolataimból Steven ráz fel. Tényleg. Mi let volna ha nem tűnik el akkor? Lehet már rég össze jöttünk volna. *
-Azt már nem tudhatjuk meg mi lett volna akkor. Csak az tudom hogy régen is mielőtt egy szó nélkül eltűntél. Már akkor is sok minfnt kaptam tőled. És a testvérem halála után is támaszt nyújtottál nekem.*mondom hallkan majd elgondolkozom. *-Ha szeretnék segíthetek hogy kibéküljetek. Mert tényleg semmi okod a féltékenykedésre. Dim olyan mint egy lökött unokatesó. És amúgy meg eléggé össze melegedett az egyik évfolyam társunkal. *mondom mosolyogva.*

*Arcomat a mellkasába fúrom miközben, beszél. Imádom őt de még mindíg nem bírtam elfelejteni, hogy csak úgy ott hagyott. És még nem felejtettem el a tervemet sdn hogy én is vámpírrá változzak. Elvégre akkor örökre együtt maradhatnánk.*
-Majd akkor hova szervezzem. A találkozót? *kérdezem ahogy ránézek. * -Igen nagyon úgy fest a dolog. Úgy hogy nem kell félned.*

-Rendben. Azt hiszem hogy a Tatros folyónál szeret a legjobbjan lenni.*mondom és az ölébe helyezkedem miközben Ö is lejebb csúszik. Elhúzom a szám mikor rákérdez, pont ara amin gondolkodom. *- Tudom hogy milyen fájdalmas és veszélyes. Könnyen bele is halhatok. De nem érdekel mert akkor mi ketten örökre együt maradhatnánk. *mondom hallkan hozzá bújva. *

*Nem tudom hogy jó ötlet-e pont Őt kérnem. Hisz még a véremet is nehezen fogadja el. És biztos vagyok benne hogy nem tetszik neki az ötlet. Hisz már határozottan a tudtomra adta hogy nem akarja hogy vámpír legyek. De akkor most miért Ő hozza fel hogy átváltoztat ha akarom? *
-Ne félj. Szólni fogok.*mondom mosolyogva. Nem akarom hogy ez miatt nyugtalan legyen. De mielőtt döntök még lehet beszélnem kéne erről valakivel? De kivel? Hogy megnyugtassam, megérintem az arcát és óvatosan megcsókolom. Most nem akarom hogy ezen gondolkodjon.*

*Jól esik az ölelése és még inkább hozzá bújok. *
-Köszönöm hogy megértesz. *mondom ahogy úgy ülök az ölébe hogy vele szemben legyek majd a vállára hajtom a homlokom. *
-Én csak veled akarok maradni mert még te olyan maradsz mint most vagy addig én folyamatosan öregszem és hozzád képest pillanatnak tűnik az életem. És én nem akarok mást mint veled lenni.*mondom hallkan.*

*Örülök hogy megért engem. Mert tényleg csak azt akarom hogy Ő boldog legyen és vele maradhassak. Szeretem és mindent megtennék érte. Érzem ahogy gerincemen végig simít. Kellemesen megborzongok tőle. Majd a csuklómat fogja meg. Egy kezével képes átfogni mindkét csuklómat egyszerre. Na, igen hozzá képest nagyon kicsi vagyok. Nem csak alacsony de vékony is. Bár az utóbbi időben mintha kicsit ellustultam volna. *
-Mi az? Mi olyan érdekes?*kérdezem ahogy ránézek.*

*Csak mosolygok azon amit mond.*
-Igen. A torna és a lovaglás miatt mindíg vigyázni kellett. Apa azt akarta hogy Díjugratásban és Díjlovaglásban versenyezzek, a nagyi meg azt hogy tornázzak. És hát akkoriban mindíg mindenbe beletörődtem.*mondom hallkan.*