Stefan Moromete rezidenciája

Ahogy belépsz egy egyszerű halványzöld előszobában találod magad, egy tükörrel, alatta egy falra szerelt cipős szekrénnyel, mellette pedig egy akasztós szekrénnyel.
Stefan Moromete rezidenciája 6

folyt....

* Még mindig nem rendezkedtem be. Csak egy kis tágító bűbájt alkalmaztam, hogy minden holmim és bútorom elférhessen, ha már itt fogok élni egy jó darabig. A hálóm tökéletes rendben van, de az előtéren, a dolgozón, a konyhán és a nappalin rám nem jellemző káosz uralkodik, és cseppet sem tetszik. Lassan haladok, ugyanis csak a szekrényeimet növelem meg, de a többit magam pakolom a helyére. A kismillió könyvemet, amit muglik írtak, amit varázslók, majd hirtelen azon kapom magam, hogy a konyhában tevékenykedek. Kávét akarok főzni, hiszen nem árt, ha van, remélem Alisa rá fog érni átjönni egy kis beszélgetésre, jól esik egy baráttal összefutni, ha már a külvilág csak egy zord külsőt lát belőlem, semmi többet. *

*Miután megetette a gyerkőcöket, betette őket a mágikusan levédett kiságyba, gyorsan átöltözött és elindult a Padláson helyet kapó férfit meglátogatni. Kezében egy tál vaníliás kiflicske is van, no, nem kell megijedni, nem ő készítette, főzőtudással egyelőre még nem igazán dicsekedhet, nem úgy, mint az iskolai manók. Az ajtó előtt megállva pár határozott mozdulattal kopog be. Amúgy ma is farmert visel, bordó pulcsival.*

* Egy szál farmerben kapcsolom ki a tűzhelyet, mikor kopognak. Egy nagy sóhaj kíséretében megyek ki a nappaliba, ahol magamra kapva egy fekete inget haladok tovább a bejárat felé. Mikor ajtót nyitok, csak a felső két gomb nincs begombolva, de ez a megszokott nálam. A kávé illata kiszalad a bejáraton, így Alisa megérezheti, hogy frissen főztem. *
- Ma is, mint mindig, csinos vagy... És még sütit is sütöttél? - * Kérdezem, majd megengedek magamnak egy mosolyt, miközben némán invitálom be a lakosztályba. *
- Ne haragudj a rendetlenségért, kicsit lassan haladok... Kávét? - Kérdezem, miközben a konyha felé vezetem, mivel ott már nagyjából rend van *

*A nő figyelmét nem kerüli el a két szabadon hagyott gomblyuk sem. Cinkor mosollyal tereli tekintetét a férfi mellkasáról annak arcára.*
-Remélem, a diáklányokat nem így fogod majd fogadni.*Jön a már jól megszokott csipkelődős stílusával.*
-Ó, köszönöm.*Mosolyodik el a bókot hallva.*-Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a manók készítették, és nem én. Valószínűleg az én verziómmal háborúba is lehetne indulni.*Ironizál. Orrát megcsapja a frissen főzött kávé mennyei illata.*
-Hm. Csak nem frissen főzött kávé illatát érzem? Igen, kérnék szépen, isteni az illata.*Fogadja el az ajánlatot. Amíg Sref a kávéval van elfoglalva, Alisának van ideje körülnézni és végül a konyhában kikötni.*
-Még valóban jobban illene rá a Káosz Birodalma név, mintsem a Moromete Rezidencia, de nem féltelek, biztos vagyok benne, hogy hamar megtalálod mindennek a helyét. Esetleg van szükséged segítségre?*Érdeklődik a konyhapultnak dőlve, szemével a férfi ügyködését követve figyelemmel.*

- Nem hiszem, hogy a diáklányoknak tetszene egy vénember... Ha igen, így jártak, sosem kezdek velük - * Húzom el a számat, miközben bezárom a nő mögött az ajtót. Körbenézek a nappalin és félig még a dolgozóba is belátok, és nem tetszik a látvány. Igyekszem javítani a helyzeten, mindezt még mindig mágiamentesen, vagy legalábbis minimális mágiával. Nem véletlenül jelentkeztem a mugliismeret tárgyra, nekem az a testhezálló. *
- Ó igen... A manók... Én megtanultam főzni. Kinn a nagyvilágban szakács voltam... Szóval, ha segítség kell, szólj - * Szeretek főzni, és az emberek között érvényesülni tudtam a tudásommal, mágia nélkül. Nekem pont ez a legtökéletesebb. *
- Ne is említsd, évek óta először zsugorítottam le az egész lakásom egy apró bőröndbe, most pedig semmit sem találok... - * Morgolódom, miközben kézmozdulattal emelek ki két poharat a polcról, majd ugyanúgy zárom vissza a szekrényajtót. Saját mágia, talán a vérnek köszönhető, nem emlékszem, hogy Alisa mit tud rólam, de egyenlőre nem is emlegetem. *
- Igen, valószínű rám férne egy női segítség... Különben idegbajt kapok... - * Szólalok meg miután Alisa elé tettem a kávét, a cukrot és a tejszínt, hogy megízesíthesse magának. A sajátomba cukrot teszek, és egy kis tejszínt, épphogy megszínezze. *
- És a gyerekek? Most épp az apjukkal vannak? - *Teszem fel a kérdést kávét szürcsölve *

-Cöh... vénember? Menj már!*Üt hozzá játékosan Stefan karjához.*-Igencsak leértékeled magad, nem gondolod?*Kacsint aprócska mosollyal az arcán, ami csakhamar megy át csodálkozó arckifejezésbe.*
-Szakácsként? Nocsak! Ismét sikerült meglepned!*Ezt valóban nem gondolta volna. De igazán dicsérendő, ha egy pasi jól tud főzni. nem mellesleg pedig köztudott, hogy a férfi szakácsok a világ legjobbjai, messze felülmúlva a hölgyeket.*
-Mondanám, hogy ismerős helyzet, de valójában még sosem volt gondom hasonlóval.*Nagy költözködésen se ment még soha át. Évek óta itt él a Birtokon, azelőtt pedig nem volt családja, sem túl sok holmija, max a ruhái és könyvei. Most, hogy vannak az ikrek, kicsit már más a helyzet, vásároltak egy házat Troxián, melyben jelenleg csak Alisa él a kicsikkel, akkor is csak hétvégén, mert hétköznap általában a Kastélyban vannak.*
-Rendben, akkor majd megnézem, mit tehetek.*Ami annyiban merül ki, hogy gondolkodni kezd, melyek azok a hasznos bűbájok, melyekkel pik-pak rendet lehet tenni. A mozdulatsor egyelőre nem tűnik fel neki. Bár jóban voltak iskolás éveik alatt, sok mindent nem tud a férfiről, ami igaz fordított esetben is. A kávéba csak cukrot tesz, azt is csak egy mokkáskanállal.*
-Mmm... az illata nem hazudtolta meg magát! Nagyon finom lett.*Dicséri meg a férfi főztjét.*
-Á, nem. Az apjuk havonta egyszer jön látogatni. vagy még annyit sem, mikor hogy engedi a munkája. A picik épp alszanak, van egy igencsak hasznos bűbáj az ágyacskájukon, ha felébrednek, rögtön jelez nálam.*Akkor pedig nincs mese, menni kell a porontyokhoz.*

- Ugyan már... Mindenki megöregszik - * Talán csak vissza kellett jönnöm ide? Nem. Csak Alisa társasága teszi. Mindig is jó barátom volt, de a mágia felhagyásával minden mást magam mögött hagytam. Barátok, munka, élet. Mégsem volt jobb. Most sem, de legalább régi barátra találtam. *
- Őszintén egyszerűbb, ha csak összezsugorítasz mindent, mintsem cipelni a nagy bútorokat, de mivel nem éltem mágiával a sajátomon kívül ugye, nekem tökéletes volt. Most is igyekszem a legkevesebbre szorítani, tudod minden visszajön... Minden emlék... - * Elakadok, most nem tudok Alisa szemeiben nézni, ahogy sírni sem tudok. Soha nem tudtam. Pedig néha jól esett volna. Néha eszembe jut, hogy könnyebb lehetett volna. Egy pillanat alatt változik vissza arcom derűsebbé, színészkedni mindig is tudtam, ez sosem változott *
- Én magam őrölöm le és én is főzöm le. Csodálatos emberi ezer éves találmány ez, mely a legjobb kávéval ajándékoz meg, talán még a manók is használják - * Mosolyodom el, miközben színpadiasan mutatom be a kotyogós kávéfőzőt, amin már meglátszik az idő. *
- Szóval egyedül maradtál két csöppséggel? - Egy pillanatra harag gyűlik tekintetemben a férfi iránt, hiszen a gyermek a legnagyobb ajándék. Sosem értettem, hogy lehet nem időt szakítani rájuk. Majd a következő pillanatban arcom ismét nyugodttá válik *
- Akkor bébiszittered sincs? És ha órákat adsz? Milyen tárgyat viszel? - * Kérdezi, majd ismét iszik egy korty kávét *

-Persze, de harminc évesen bocsáss meg, ha még nem titulálom magunkat öregnek!*Neveti el magát. Bár tény, a mostani generációt látva egyre gyakrabban ez az érzése. Az apró érzelemkitörésre nem tud mit reagálni, nem ismeri a férfi hátterét, hogy mégis mi az, ami folyton az emlékezés sebét tépi fel nála, nem is szeretne most puhatolózni, helyette csak együtt érzően paskolja meg a másik kézfejét. A pillanatnyi rossz hangulat szerencsére nem tart soká, bár Alisa sejti, hogy Staf csak témát terel, a férfi lelkében továbbra is fájdalom és keserűség uralkodik.*
-Nagyon ügyes vagy! Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen ketyerét! Mondd csak, véletlenül nem idősebb még nálad is?*Jegyzi meg apróbb mosollyal az arcán. Aztán belekavar italába és ismét kortyol belőle. Még mindig mennyei az íze, sőt, most még jobb is, hogy annyira nem forró már.*
-Igen, egyedül nevelem őket. Viszont bébiszittert egyelőre nem tartok. Épp ezért vállaltam el csak három évfolyamot, az még nem olyan sok óraszám. Ha órát tartok, akkor a kicsik vagy alszanak, vagy valamelyik kolléga ügyel rájuk. Ha pedig a húgom is itt van, akkor ő foglalkozik velük, imádja a kicsiket!*Újságolja szeretetteljes hangon. Ő már túltette magát azon, hogy David másodszorra is lelépett. Fáj neki a dolog, de sikerült feldolgoznia. S bár valamilyen szinten hangzik egykori jegyesére, és gyermekei apjára, még mindig szereti valamilyen szinten a férfit.*

- Megbocsájtva... - * Jól esik neki a kedves gesztus, bár a nyomasztó érzés még mindig ott van, és ott is marad, talán örökre. Sosem lesz minden ugyanaz. De nem is baj. Emlékezni kell, még ha fáj is. *
- Valószínű. Tudod, nagyapám imádta ezeket az emberi találmányokat, ahogy apám is imádja mind a mai napig, s bár ő is varázslásmentes övezetben lakik, nem zárkózik el. Sőt, előszeretettel használja úgy, hogy mit sem sejtenek. Mégis mobiltelefont használnak, húgom pedig megszállottja az internetnek. Ami szintén nem egy rossz találmány. Valahogy jobban éreztem magam az emberek közt, akik azt sem tudták ki vagyok, és hogy honnan jöttem, mégis... - * Egy pillanatra elakadok, keresem a szavakat, melyet a kávékevergetéssel leplezek. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy nyűg ez az egész mágia, hiszen nem tagadhatom meg önmagam. Hirtelen pattanok fel, de még nem sietek, hanem befejezem elkezdett mondatomat. *
- Mégis örülök, hogy megint itt lehetek egy ilyen közösségben... Gyere - Intek fejemmel, miközben magamhoz veszem a bögrémet, és a nappaliba invitálom, ahol nagy a kupi, mégis tudom, mit keressek. Egy intéssel reppen felém a fotóalbum, melyet kinyitok, hogy fellapozhassak egy képet, mely örök kedvencem marad. *
- Ő itt a kislányom volt, Jane-Ann. A második évét töltötte volna... Ő pedig... - * mutatok egy másik képre közvetlenül mellette * - Ő volt az anyja, Torie... Imádtuk egymást... Négy évvel ezelőttig semmi sem árnyékolhatta be a boldogságunkat, a második gyermekemmel volt terhes. Későn értem haza, vitáztunk. Olyan ideges lett... - * Kezdek bele végül, el kell neki mondanom, mert néha az őrületbe kerget a tudat, hogy nem tudok róla beszélni senkinek. Senki sem tudja a valódi okokat, mindenki csak részinformációt kapott, képtelen voltam beszélni róla, és most is elakadnak szavaim * - Átváltozott... Eddig soha nem történt. Szélre emlékszem, majd később tűzre.. Hiába oltottam a lángokat, és jöttek segíteni, már késő volt. Akkor döntöttem. A mágia mindent elvett tőlem, és nem segített... Ezért vonultam ki a társadalomból, nem akartam érezni... - * Fejezem be a sztorit, majd leülök, és az asztalra teszem az albumot, majd Alisára pillantok, s bár arcom hűvös, tekintetem egy kissé keserű. Talán érti mit jelent az, hogy a feleségem átváltozott, talán nem. Egy kicsit könnyebb, hogy elmondtam, ugyanakkor fáj is. Borzalmas űr van bennem még mindig, amit talán itt ezen a helyen ki tudok majd tölteni. Talán válaszokat kaphatok. Talán soha. *
- Most hallottad az én szomorú históriám. Így már elhiszed? És mesélj, mi történt közted és az apuka között? - * Érdeklődöm, miközben felállok, és az egyik könyvespolchoz megyek. Egy apró dobozka, semmi több. Kiveszek belőle apró könyveket, és normál méretűre növelem a pálcámmal, miközben minden figyelmem Alisáé *

// Fagyás //

[olvadunk, ma délelőtt]

-Ó, a modern kütyük azért már a mi világunkba is elég jól bevették magukat. Én is szoktam néha internetezni, bár itt, a kastélyban még elég nehezen lehet vele bánni. Beszéltük is Analisával, hogy talán fel kéne rúnázni a hálózatot, hogy működjön itt is.*Mekkora lenne! vagy inkább mekkora baromság lenne, ha lesz normális internet hálózat, a diákok nagy része valószínűleg rászokik, és így kevesebb időt fordítanának egymásra és a tanulásra. Mindennek vannak hátulütői.
Bögréjével a kezében követi Stefit, majd le is huppan a még kissé zsúfolt kanapéra.*
-Nem is tudtam, hogy édesapa vagy!*Bizony, ismét sikerült meglepni a nőt. Tőle nem megszokott, kedves mosollyal nézi a képen látható kislányt.*
-Nagyon szép gyermek! Ahogy az édesanyja is!*Teszi még hozzá a második fotót is megpillantva.*
-Ó. Sajnálom.*Tűnik el egy pillanat alatt aráról a mosoly. Átváltozni elég sokféleképpen lehet, így nem igazán érti, ez most épp melyik volt, valószínűleg a későbbiekben majd erre is rákérdez, ám most van ami ennél is jobban izgatja.*
-És a kislányod?*Kérdez rmeénykedve. Az ő sztorija még várhat egy kicsit.*

- Szerencse, hogy itt nem működik úgy, ahogy kell. Nem lenne olyan diák, aki normálisan beszélgetne... Nem lennének internet nélküli programok... - * Mosolyodom el, de ez a mosolyom nem őszinte. Ahogy a képeket nézem, elönt valami mérhetetlen fájdalom, és harag. Sok harag, mely egyre csak növekszik, amíg Alisa meg nem szólal. Visszaránt. És a mérhetetlen harag is eltűnik. Ahogy mesélek, bár múlt idő, a nő mégsem látja, vagy hallja meg, de nem is baj. Hiszen a sztori vége nekem nem szomorú. De nem kérek sajnálatot. *
- Én is. A kislányom éppen aludt... A szomszéd szobában. Késő este volt már. Akkor kaptam egy idegösszeomlást. Egy időre a saját mágiám is eltűnt. Képtelen voltam a tárgyak mozdítására, mint látod, ez már visszatért... - * Emelek le egy könyvet a polcról, mely a kezembe reppen, majd odasétálok vele Alisához. Régi könyv, talán még nagyapámé volt. A vélákról végzett benne kutatást többek között. És a vámpírokról. Megszállottja volt a fajoknak. Engem csak egy faj érdekel. *
- A szüleim és a húgom volt mellettem. Nélkülük már felkötöttem volna magam. De nem akarlak a részletekkel traktálni, ha valamit hallani akarsz, kérdezz - * küldök felé egy halovány mosolyt, érdekel, hogy kíváncsi-e még valamire az életemből *

[ma délelőtt]

*Csendben hallgatja végig a férfi történetét. Kérdése az akad szép számmal.*
-Ő is véla volt?*Kérdi, amint elveszi Stef kezéből a régi könyvet és fellapozva, megpillantja annak témáját az első oldalak egyikén. Így már összerakja a képet, hogy Stef miért volt olyan gyönyörű olyan könnyen felhergelhető, vagy miért képes olyan könnyedén mozgatni a tárgyakat pálca segítsége nélkül. Az is világos Alisa számára, hogy nem tisztavérű véla, hiszen akkor nem lenne ilyen barna a hajszíne.*
-A kislányod most hol van?*Érdeklődik ismét. Csak remélni meri, hogy túlélte az éjszakát.*

[MA délelőtt]

* Még mindig nehéz. A legjobban az fáj, hogy Jane-Ann-t sem voltam képes megmenteni. Olyan közel voltam. Annyira... Sikerülhetett volna, ha nem ájulok el, a az a kő nem hasítja fel a bőrömet a homlokomon. *
- Ő félvér volt. Én csak negyed. Ő nem tudta kontrollálni a dühét, terhesen pedig még annyira sem, mint előtte. Talán a hormonok... - * Beszédem zavarosabb, miközben szabad kezem ujjai a térdemen dobolnak. Fáj. Ez örökké fog. De nem veszthetem el a fejem. Szerencsém, hogy én nem növesztek semmiféle csőrt, nekem csak agyaraim lesznek, de ilyen egyszer volt az összeomlásom előtt. *
- Én mindent megtettem, de az is kevés volt. A karjaim közt halt meg, én pedig leblokkoltam. Képtelen voltam... Az erőm elhagyott. Mind. Ő is...Jane-Ann... Nem kellett volna otthon lennie akkor... - * Képtelen vagyok kimondani. Nem megy. Ő is meghalt, s maga a tudat még mindig fáj. Sosem lesz könnyebb. Időszakok vannak, mikor jobb, de az sem tart sokáig. Hangom keserű, ahogy tekintetem is, de a szomorúságom elrejtem. Ezt kell tennem. *
- Akár egy rémálom, nem igaz? - * Húzódik keserű félmosolyra a szám, de hamar eltűnik onnan. A kihűlt kávémba kortyolok, miközben magam nyugtatom belülről *

[ma délelőtt]

*Néma csendben hallgatja végig Stefant. Végül szomorúsággal hangjában szólal meg.*
-Nagyon sajnálom. El sem tudom képzelni, mennyire nehéz lehet neked nap, mint nap.*Valóban átérzi a férfi fájdalmát. Ha csak arra gondol, hogy valami történhet a kicsinyeivel... ó, máris őrült anyatigréssé változik!*
-De a rémálmokból egyszer úgyis felébred az ember. Hidd el, ebből is fel fogsz, bár az emléke mindig kísérteni fog.*Ismét megsimogatja a férfi kézfejét, jelezve, hogy itt van, és átérzi a fájdalmát.*
-Ez a könyv honnan van?*Érdeklődik, a kezében tartott vélás könyvet felmutatva. Reményei szerint ezzel is sikerül terelni kicsit a témát.*

- Minden légvétel fáj. Sosem enyhül, folyton itt érzem... Az egész testemben, csak a rémálmok száma enyhült, mégis vannak... Nem vagyok a régi, ez csak egy álca Alisa... Ne nem leszek más többé - * Csóválom meg a fejem, majd egy pillanatra a dohányzóasztalt figyelem, ahogy enyhén rásüt a nap. Egy pillanatig egy pontra fókuszálok, de a kérdésére lassan válaszolok. *
- Nagyapám ember volt, a mamám véla. Anyám volt fél-véla, és apám ember. Amikor nagyapám megismerkedett nagyanyámmal, megszállott lett. Naplókat kezdett írni a többi lényről, kutatta őket, vámpírok vérfarkasok... De főként a vélák érdekelték. Ahogy engem is - * Mesélem el a napló történetét, miközben a bögre üresen landol a dohányzóasztalon. *
- Viszont még mindig kíváncsi vagyok, hogy mi történt? Mi lett az apukával? - * Kérdezem hátradőlve, mintha eddig az időről beszélgetnénk. Színészkedés, mindig jól ment. Ha már sírni nem voltam képes soha, legalább ez menjen. Elrejteni a bánatot *

[ma délután]

-Igazán sajnálom.*Csak ennyit tud mondani, mert erre nincsenek megfelelő szavak. Abban sem kételkedik, hogy Stef igazat mondott, mikor azt állította, hogy ez az egész csak színészkedés, egy álca. Minden esetre meg kell hagyni, nagyon jól csinálja!*
-Ó. Hát nem sok. Voltaképpen, David sosem tudod meglenni egy helyben sokáig. Nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy ezúttal más lesz, hiszen pár éve hagyott már itt. Már akkor is nagyon megviselt a dolog, de akkor abból a szempontból könnyebb volt, hogy még nem voltak gyerekek. Aztán 2011 tavaszán visszatért, és minden ott folytatódott, ahol abbamaradt, mintha el sem telt volna az a sok-sok hónap. Ismét kezdtük kezdeni tervezni az esküvőt, de közben kiderült, hogy úton vannak a babák. Mindketten nagyon örültünk, szép terhesség volt. Aztán márciusban megszülettek a csöppségek, Dave tavaly nyáron lelépett. Azóta mikor látja a lányait, mikor nem, attól függően, hogy hogyan tudja összeegyeztetni az új melójával. Nos, tömören ennyi.*fejezi be a mesét, s ahogy ennek végére ér, az ő bögréje is megürül.
Sokáig már nem beszélgethetek, mert pár perc múlva felébrednek a picik, így Alisának mennie kell, de megígéri, hogy hamarosan visszatér, segíteni a férfinak kipakolni és rendet tenni.*

// Köszi szépen a játékot, jó éjt! (://

» Stefan Moromete