Tatros folyó partja

- Igaz, és élveztem, csak a kiütés részét nem *mondom indulatosan, de aztán elnémulok. Csak nem legyengült? Csillogó szemekkel méregetem őt és a búcsú előtt odarohanok, hogy egy jobb horoggal képen töröljem. Most megkapja a magáét, amiért a sziklát felém hajtotta!*
- Erős vagy, minden elismerésem, de azért továbbra is igaz az, hogy jobb, ha nem húzol újat egy vámpírral! *mondom komolyan, majd hátrébb lépve a szemeibe nézek. Pár perc után elmormolok egy jó éjtet és Tara felé fordulok. Hajjaj, neee! Dühös, egyértelműen az! Bakker, le fogja tépni a fejemet! Ha beléptünk az épületbe, semmi nem marad belőlem! Akkor már a Nap! Valaki! Kérem! Égessen eeeel!! Feszengve indulok meg utána, bár néha még vissza-visszatekintek a fiúra, aki bebizonyította, hogy van benne kurázsi és nagyon sok ravaszság.*

*Ha nem szólalok meg, nem sajogna az állkapcsom. Ezt megérdemeltem. Ha nincs akkora szám, már egy csomó bajt megspóroltam volna magamnak az évek során. Szerencsére nem én húztam a rövidebbet Taránál, ez kicsit vigasz.*
- Nem félek tőled. *mondom higgadtan.* Győztem már le vámpírt, de el kell ismernem, hogy elég szívós, kitartó, és trükkös vagy.

*Leszáll a sötét este, én pedig felkerekedek és útnak indulok. Kilépek a kastély kapuján és újra csak itt kötök ki a Tatrosnál. Különös oknál fogva vonzódom ehhez a helyhez, nagyon szeretem már csak amiatt is, mert mindig átjár a csend és nyugalom, ha csak a mozgó víztömegre nézek. Van benne valami különleges, ahogy az egész helyben is. Leülök az egyik fa tövébe, és az égre nézek. Lesz bármikor is olyan pillanat, amikor nem lesz időhöz kötve a kijárásom? Lesz olyan, hogy együtt nézhetek végig egy naplementét anélkül, hogy szénné égnék? Még mindig nem sikerült elfogadnom új önmagam, még mindig barátságtalan vagyok ezzel a szörnnyel szemben, amivé váltam. Nagyon sóhajtok ahogy eszembe jut a lány. Na igen, vele lesz elszámolni valónk, pontosabban nekem, vele, miután a fiúval való kis "Összecsapás" témáját még nem tárgyaltuk meg eléggé. Biztos vagyok benne, hogy majd leszedi a fejem, de tűrni fogom, mert jogosan teszi, amit. Biztos vagyok abban is, hogy még érzem majd a közönyt a hangjában, azt a furcsa érzést, jellemet, ami alapból nem illik hozzá. Valahogy az nem Ő, hanem valaki más. Kis ideje várok, de nem jön, kezdek aggódni. Vajon történt valami?*

//Megyek hajat mosni meg ilyesmi, aztán jövök! =)//

*Cerával kicsit elbeszélgettem az időt. Gyors léptekkel haladok a folyópartra ahol Steven vár. Nem rég még nagyon dühös voltam de már megbántam hogy úgy beszéltem vele. Már elég késő van. De remélem még ott találom. Ahogy tovább futok megpillantom őt. Oda szaladok hozzá és azonnal átölelem majd megcsókolom. *

*Elmerengve bámulom az eget, mikor hirtelen közelgő léptek zaja üti meg a fülemet. Odafordítom a fejem és mire kettőt pisloghatnék, valaki átölel, majd megcsókol. Felugrom a meglepettségtől, az illetővel együtt. Jéé, de hisz ez Taraaa!! Nem értem miért viselkedik ilyen kedvesen, amikor megérdemelném, hogy porig rombolja a megmaradt önbizalmam, mondjuk már édes mindegy... Azért az a harc a sráccal jó volt, és feldobja a kedvem, ahogy most rágondolok.
Kedvesen viszonozom ölelését, üdvözlésképp majd csókját, csak én picivel erősebben, meg hosszabban.*

*Amint megpillantom Stevent azonnal átölelem majd megcsókolom. Érzem hogy hevesen viszonozza.*
-Annyira sajnálom. Nem akartam úgy viselkedni. De már egyszer elveszítettelek. Még egyszer nem akarlak.*mondom ahogy hozzá bújok.*

- Tőlem nem tudnál egy könnyen megszabadulni! *kacagok fel halkan, majd nagyot sóhajtok.*
- Kivéve, ha a Napról van szó. Van egy kis gond, hogy a fiú gyűrűje csak időlegesen adta vissza a teljes szabadságom, ha tegnap tovább maradtam volna kint, mint a felbukkanó Nap, szénné égek *húzom el a szám, ahogy ránézek és szorosabban ölelem magamhoz, szorosabban, mint eddig bármikor. Nekem is fontos Ő, ezért nem bírnám ki, ha bármi baja esne.*

*Szólni akarok de megelőz. Teljesen ledermedek mikor meghallom mi történt. *
-Valahogy sejtettem. Túl szép volt hogy igaz legyen.*mondom ahogy még szorosabban bújok hozzá. *
-Nem baj. Engem nem zavar ha bent kell lennem még veled lehetek. *mondom de érzem rajta a kétségbe esését. *
-Én mindíg itt leszek. És veled maradok. Történjék bármi.*mondom ahogy felnézek rá.*

*Ha egyszer elérne a vég valamilyen módom, azt szeretném, ha előtte abban a pár percben még együtt lehetnénk és együtt nézhetnénk a Napra. Sűrűn gondolok arra, hogy jó lenne együtt megnézni egy naplementét, vagy egy napfelkeltét, de sajnos nem bírná ki a testem.*
- Köszönöm! *mondom halkan, ahogy megpuszilom arcát.*
- De amúgy bent nem fogod halálra unni magad? *kérdezem nagyokat pislogva. Persze, ha van társaságod már nem olyan unalmas, de egy idő után tuti szenvedni fog, mert csak éjjelente tudok kimozdulni.*

-Nincs mit megköszönnöd.*mondom hallkan. *
-Nem ne aggódj. Melletted sosem unatkozom. *mondom mosolyogva.*
-Amúgy hoztam két régi ismerőst.*teszem hozzá és előhalászom a két görényt.*- Emlékszel még rájuk? Kodo és Podo.*tartom fel a két szőrgombolyagot.*

*Felnevetek a két szőrgombóc láttán. Még az orromat is megcsapja jellegzetes illatuk, ami csak arra emlékeztet, hogy régebben láttam már őket és bizony azóta sem felejtettem el.*
- Igen! *bólogatok hevesen* - Egyébként most hány évesek? *kérdezem kíváncsian, miközben a félénkebb, fehér jegyű felé nyújtom a kezem.*
- Mellesleg örülök és annak is, hogy végre együtt lehetünk.

*Elmosolyodom majd miután megsimogatja őket mindkettőt elengedem hogy szaladgáljanak egy kicsit.*
-Majdnem két évesek. *válaszolom majd mellé ülök. Újra hozzá bújok és a csillagokat bámulom. Érte képes lennék arra is hogy csak éjszaka jöjjek ki. Csak miatta. *
-Örülök ha örülsz.*mondom mosolyogva.*

- Eh, még olyan fiatalok? *kerekednek el szemeim. Úgy emlékszem hogy több évvel ezelőtt láttam csak az állatkákat, viszont az is lehet, hogy csak a memóriám tréfálkozik velem. Alig észrevehetően megcsóválom fejem, és miután megsimogatom mindkettőt, masszírozni kezdem sajgó homlokomat.*
- Igen, bár szerintem neked jobb, ha nem csak éjszakánként járnál ki. Te még ember vagy, az ember pedig a nappalokhoz alkalmazkodott, különben is akkor nincs olyan hűvös, de ilyenkor annál inkább! *komolyodom el. Nem akarom, hogy miattam csak megforduljon a fejében ez a gondolat és Ne adj' isten egyszer tényleg meg is tegye.*

-Nem emlékszel. Másfél éve kaptam tőled őket. Akkor még mindkettő elfért a tenyeredben.*mondom mosolyogva. Majd figyelmesen hallgatom amit mond. Igen én csak ember vagyok. *
-Igen tudom de nem érdekel érted bármit megtennék. *mondom ahogy átölelem. *
-És mi lenne ha én is vámpír lennék? Akkor örökre együtt maradhatnánk.*mondom hallkan hogy csak Ő hallja. Nem tudom mi jár a fejében de néha jó lenne tudni.*

- Jajj tényleg! Az egyik még nyomot is hagyott az ujjamon *grimaszolok rápillantva, majd egy mélyről jövő sóhajjal magamhoz szorítom, ismét.*
- Ezt jól esik tudni, de nekem fontos, hogy úgy élj, ahogy eddig, ha áttérnél az éjjeli életmódra, felborulna teljesen a belsőrendszered is. Elég az, ha néhanapján én vagyok rosszul,ha csak kiteszem a lábam az épületből *nézek szemeibe. Ledermedek, mikor egy hihetetlen ötlettel áll elő. Ő, mint vámpír? Neeem, ettől szeretném a legjobban megóvni. Ha vámpírrá változna, csak tönkremenne lelkileg, vagy lehet túl sem élné az átváltoztatást, de szerintem én nem tudnám megtenni, hiszen én csak egy beharapott ember vagyok, nem tiszta vérű. Vagy lehet ez nem gátolna meg benne? Ha nem is, nem fogom megtenni, bárhogy is kérje. Túl sok kockázattal jár együtt, amit nem bírnék elviselni.*
- Szerintem nem lenne jó ötlet *ingatom meg fejem tiltakozón.*

-Jóformán már áttértem az éjszakai életmódra. Elvégre alig alszok valamit. Ha fel vagyok meg csak edzek és meg sem állok szinte egész nap.*mondom. És érzem hogy mégszorosabban von magához. *
-Sajnálom nem akartalak megbántani. *mondom hallkan. *-csak egy kósza gondolat volt.*teszem hozzá de magamban még sem vetem el a dolgot.*

*Szó sincs arról, hogy megbántott, csupán az a helyzet, hogy váratlanul ért ez a kérdés. Egyszer... egyszer gondoltam rá, hogy felteszi, de azt nem tudtam, mikor és miképp. Mindenképp ellenezni akartam a dolgot, mert biztos voltam benne hogyha átváltozna, csak szenvedne mellettem, ráadásul ha nem éli túl, a lelkemet is magával viszi. Utána nem maradnék több egy agyatlan zombienál, aki keresi helyét a világban.*
- Nincs baj! *csóválom meg fejem és lemosolygok rá. Én és a magam plusz két fejnyi magassága! Ennyivel vagyok nagyobb, mint Ő.*
- Nos ez igaz, de szerintem ez árt neked, akkor is, ha így szoktad meg. A vámpíros dolgot meg még emésztenem kell... Annyi biztos, hogy támogatlak mindenben, azonban nem tudom, hogy ez tényleg megérné -e. Túl kockázatos *ismétlem magam, s ahogy ezt kimondom, elhúzom a számat.*

*Félre teszem a dolgot mert érzem rajta hogy felzaklatja. De nem vetem el végleg. Az eget figyelem ahogy a padon ülünk és szorosan hozzá bújok. Hallom ahogy lábamnál matat Kodo és Podo. Tetszik nekik hogy a már lehullott levelek közt játszhatnak. *
-Tényleg beszéltem Teofona tanárnővel. Ha valamelyik házvezetőd elenged mehetünk Japánba. Csak szólni kell mikor indulunk.*hozok fel egy másik témát mert kicsit zavar a közénk furakodó csend. *
-Akár már a hétvégén indulhatnánk ha neked jó. Mondjuk péntek este naplemente után. *javaslom neki.*
~ És akkor következő hét péntek estéjére vissza is érnénk. ~*gondolkodom a csillagokat figyelem. *
-Mit szólsz hogy egy hagyományos Japán fogadóban fogunk lakni amég ott leszünk? A szentélyben nem lakhatsz mert ahogy ott mondják te egy gaijin ( kívülálló) vagy. Ezér fogunk a köveli fogadóban lakni.* magyarázom neki. *
-Egyedül Midoriko-samától félek. Biztos dühös lesz. *mondom és újra csak eszembe jut mégvalami.*
-Emlékszel anyámék mennyire tiltakoztak a kapcsolatunk ellen?... Midoriko-sama még rosszabb lesz. Neki igazán gyilkos hajlamai vannak.*mondom és közben kényelmesen az ölébe fészkelem magam.*

*Nagyot sóhajtok, és leülök egy közeli fa alá. Miközben beszél hozzám, látom hogy közeledik, majd megpróbálja befészkelni magát az ölembe. Vigyorogva tárom ki karjaimat és ha sikerül kényelmesen helyet foglalnia körülzárom karjaimmal és kedvesen magamhoz szorítom egy pillanatra. Elterelő téma, nem nagyon szeretem, de most jobb, mintha a Tara-vámpírrá-változna dolog.*
- Megpróbálom még a héten elintézni. Mindenképp veled szeretnék tartani! Mikorra kell visszatérnünk amúgy? *kérdezem, de ezt a kérdést rögtön megelőzi a fogadóssal. Mindegy hol alszom, az sem jelentene nagy problémát, ha az elkövetkezendő éjszakákat egy fán aludna kéne töltenem valahol a szentély előtt. Nem értem amúgy máig, hogy miért tagja annak a szentélynek és miért, vagy miként lett papnő...*
- Jó lesz a fogadó *bólogatok hevesen, nagy levegőt véve* - Szerintem nem kell félnünk tőle, ő még nekem sem tudna ártani, ha nagyon akarna sem *vigyorodom el.*

*Befészkelem magam az ölébe és mellkasának döntöm a hátam és fejem vállára hajtom. *
-Egy hét áll a rendelkezésünkre és ebben benne kell lenni az oda és visszaútnak.*mondom hallkan. Biztos kíváncsi hogy lettem papnő de ha oda érünk majd elmesélem neki. Mert most úgy se hinné el. *
-Ne, hidd. Midoriko-sama az akiről beszéltem. Ő a nagynéném és vámpír. Ezért félek tőle egy kicsit mert nem tudom hogy fog reagálni rád.*mondom hallkan ahogy megfogom a kezét és összefűzöm ujjainkat.*

- Értem! *bólogatok. Izgatott vagyok, kíváncsi vagyok, milyen lesz majd az út, s persze majd ott. Annyi biztos, hogy teljesen más világ, mint Románia, vagy az Államok, ahol születtem.*
- Így más! Ami azt illeti, szerintem hamar... *mondom, de aztán megakadok. Majdnem az csúszik ki a számon, hogy "Hamar el tudnám intézni, így nem okozhat nekünk problémát", amit észrevéve azonnal kitalálok mást és folytatom pár másodpercnyi gondolkodás után.*
- ... Megkedveljük egymást, csak egy picit lesz nehéz a fajtánk miatt *mondom halkan, megpuszilva arcát.*

-Jajj nagyon remélem minden rendben lesz mert azért közétek már nem mernék beugrani. *mondom miközben egy puszit kapok. *
-Hízelgő.*mondom mosolyogva, majd felé fordítom a fejem hogy megcsókoljam. *

*Jókedvűen nevetek fel. Jó is, ha nem ugrana be közénk, két dulakodó vámpír elég veszélyes tud lenni. Még egyszer sem küzdöttem meg egy fajtársammal sem, de biztosan nem gyenge Egy ütése. Húha, remélem, nem fog nekem ugrani! Nem akarok nőkkel harcolni!*
- Én bízom abban, hogy minden rendben lesz *suttogom fülébe a puszi után, majd tárt karokkal fogadom a viszonzásul kapott csókot.*
- Mondtam már, hogy szeretleeek?

*Csak elmosolyodom hogy mennyire optimistán veszi a dolgokat és kezdem azt érezni hogy lassan visszakapom azt a Stevent akit megismertem. Emlékszem a bátyámmal mennyit piszkáltak hogy folytassam a díjugratást, meg a gimnasztikát. Ezeket mind apáék akarták de emlékszem Daisuke és ő tartották bennem a lelket. És miután a bátyám meghallt csak Ő maradt nekem. Nélküle nem bírtam volna ki. Miután kapok tőle egy puszit én begy hosszú csókkal viszonzom. *
-És én is szeretlek téged. De japánban vigyáznunk kell. *mondom elkomorodva. *

*Kezdem úgy érezni, hogy lassan visszatalálok régi önmagamhoz. Tara mellett még ez is sikerül és ennek nagyon örülök! Lehet, hogy már nem vagyok ember, időnként vért kell innom és még elég sok dologban különbözöm attól, ami voltam, de már kezdem megérteni a vámpírság lényegét, s vele azt, hogy ez nem istencsapása, hogy nem rossz dolog.*
- Ott vigyázni is fogunk! *mondom egyetértően, majd elgondolkodom.* - Aaa díjugratást meg a gimnasztikát egyébként nem hagytad abba, ugye?