Első emeleti folyosók

*-Igen? Victor?-na ez már még furcsábban hangzik,de nem akarok kérdezősködni.-De akkor ez most hogy lesz...köztetek?*

*Ez furcsán hangzik.
-Ó.-mondom végül.-Hát nagyon remélem hogy vissza fog jönni.-mondom kedvesen.
-Mindenesetre, ne szomorkodj! Én most megyek, de szentem neked egy igazi, forró csokoládé jót tenne,nem?-mosolygok rá, és csendesen elköszönök.*
/Boldog Karácsonyt és köszi a játékot!/

* Csendben ülök az első emeleti folyosó egyik ablakában. Homlokomat a hideg üvegnek támasztom és szomorúan figyelem a hold fényében fürdő hófődte tájat. Gyönyörű a táj még is fájdalom szorongatja a szívemet a múltkori veszekedésünk miatt. Az elmúlt pár napban nem kerestem Stevent. Hagyni akartam neki egy kis időt hogy megnyugodjon. És átgondolja a dolgokat. Felhúzom térdeimet és az ölemben babrálok a kis díszdobozzal. Stev ajándéka van benne amit hát tegnap akartam oda adni neki de nem mertem megkeresni a történtek után. Kinyitom a dobozt amiből elő bukkan egy arany lánc rajta az arany medállal amiben egy fotó van kettőnkről. Még Japánban készült. A nagynéném lefotózott minket mikor nem figyeltünk. * ~Mennyire hiányzik az a pár nap. Nyugodtak voltunk. Most meg... Most meg nem tudom mi történt. Min vesztünk össze egyáltalán?~*elélkedek tovább fejemet újra az ablaknak támasztva a tájat figyelve.*

*Nem tudom mikor de sikerül elaludnom a párkányon. Az utóbbi időben nem tudok nyugodtan aludni és most is őrültebnél őrültebb gondolatok cikáznak elmémben. Hirtelen riadok fel mikor Stevent hallom aki a nevemet kiabálja. Először nem is tudom eldönteni hogy álom volt-e vagy valóság. Tenyerembe hajtom fejem és megdörzsölöm a homlokom, majd megérzem hogy figyelnek. Leteszem az egyik lábam hogy ne zuhanjak le még megfordulok. Mikor hátra pillantok nagyon megdöbbenek mert Stev áll ott és... VÉRZIK?! Azonnal felpattanok hogy oda siessek hozzá. Az üres díszdoboz tompán puffan a földön de nem foglalkozom vele.*
-Mi történt? Steven, én... *hebegek habogok és érzem hogy kezdek rosszul lenni. Próbálok erős maradni hogy végre kinyögjem mennyire sajnálom a múltkorit de levegőt is alig kapok. Olyan mintha súlyokat pakolnának a mellkasomra hogy ne kapjak levegőt.*

*Érzem hogy lassan elmúlik a pánik roham mielőtt elájulnék. MEgpróbálom össze szedni a gondolataimat. Felé fordulok de nem nézek rá. A tenyeremben szorongatom a nyakláncot és az emlékekből próbálok erőt meríteni.*
-Én... Sajnálom! Nem, akartam múltkor úgy beszélni veled... Csak aggódom érted. Nem akarlak elveszíteni. Egyfolytában félek mióta megtudtam hogy az a vadász itt van aki miatt egyszer már majdnem elveszítettelek. Minden nap rettegek vajon naplemente után látlak-e. Vagy mikor az éjszaka hátralévő részét egyedül töltöd... Félek mert... Szeretlek. És amikor a tornacsarnokban össze vesztünk. Nem a fizikai fájdalmat éreztem. Hanem a szívembe hasított. A tudat miatt hogy nem a vadász miatt kell félnem. Hanem hogy elüldözlek a viselkedésemmel.*amilyen nehezen jöttek a szavak olyan könnyen engedem szabadjára az érzéseimet. AHogy ott állok előtte lehajtott fejjel érzem hogy égnek szemeim a könnyektől.*

*Kicsit fáj a hbngsúly amivel hozzám szól és hogy a korommal példálózik.*
-Furcsa ezt tőled hallani. Nem rémlik hogy Japánban azon az éjszakán problémát jelentett hogy csak tizenöt éves vagyok.*mondom halkan lehajtott fejel. Majd megdöbbent azzal amit mond.*
~Mi? Társa is volt? Erről miért nem tudtam.~*kérdezem magamtól. *
-Ne! Nem kell bocsánatot kérned. Mikor bele kezdtünk te már az elején figyelmeztettél. Én voltam olyan ostoba hogy nem vettem észre hogy nem vagy épp önmagad.*beszéltem továbbra is halkan szinte már suttogva. Mikor elém áll nem bírom tovább és sírva átölelem. Nagyon hiányzott ez a pár nap alatt, az illata ami mindíg mgnyugtat és a biztonságot nyújtó lágy mégis erős ölelése.*

*Ha máskor került volna elő a téma akkor lehet zavarban lennék de most mindent elnyom a keserűség. *
-Csss. Csak ez számít.*fejezem be helyette a mondatot. Majd meg lep hogy rám nehezedik teljes testsúlyával. Nem bírom megtartani és mindketten elesünk. *
-Steven mi a baj? Rosszul vagy Stev? Stev! Milyen őrültséget csináltál már megint?*rázogatom a vállánál de amikor jobban megnézem olyan mintha aludna. Óvatosan az ölembe fektetem ahogy hátamat a falnak vetem. Óvatosan mellkasára simítom a kezeimet és figyelem az arcát. Néha arcára téved a kezem és cirógatom miközben dúdolgatok egy régi dalt. A nyakláncot a nyakába teszem és pulóvere alá rejtem. *
-Emlékszel? A tizenharmadik születés napom estéjén. Kigyulladt az istálló. Én ostoba mód bementem hogy kiengedjem a lovakat én meg bent ragadtam. De te kockára tetted az életed értem pedig sérült voltál. Nem emlékeztem a történtekre mert féltem emlékezni. De már tudom hogy a bátyám halála óta vigyázol rám és ezt köszönöm.*mondom folyamatosan egyenletes hangsúlyal de közben lassan peregnek könnyeim. Sokmindent köszönhetek neki.*

// olvad//
Továbbra is csendben figyelem és elmélkedem. Nagyon aggódom miatta. De az arca olyan nyugodt. Most semmi nem érdekel. Csak az hogy most én vigyázok rá. Most kizárok mindent a gondolataimból, a hideget a zsibbadást és csak rá koncentrálok. Óvatosan cirógatom az arcát és várom hogy felébredjen, közben a régi bohóckodásokra gondolok. Hogy mennyi butaságot megcsináltunk.*

*A csendet hirtelen megtöri Stev mocorgása. Kicsit megnyugszom de ott motoszkál a gondolat vajon mit csinálhatott. *
-Csak hogy fölébredtél. Jobban vagy? *kérdezem tőle halkan ahogy figyelem. Kíváncsi vagyok vajon magától el mondja-e mi is történt. Nem szeretnék faggatózni de meg akarom tudni mi is történt. Mitől lett hirtelen rosszul. Nagyon féltem hogy valami őrültséget csinál, és kárt tesz magában.*

*Csak halványan rámosolygok majd hagyom hogy fölüljön. Egy ideig csak figyeltem őt. Majd közelebb hajolok és óvatosan megcsókolom utánna pedig átölelem. *
-Örülök hogy jobban vagy.*Mosolygok rá kedvesen. Majd mikor fölkel föl akar húzn. *
-Vá... Várj. Kicsit elzsibadtam. Nem hiszem hogy meg bírok állni.*mondom egy kínos mosolyal.*

*Köztünk valahogy mindíg gyorsan rendeződnek a dolgok. Aminek nagyon örülök. Nem tudom mit csinálnék nélküle. Meglepődök mikor karjaiba kap és leül velem a párkányra. Boldogan karjaiba fészkelem magam és mellkasára hajtom a fejem. *
-Én is szeretlek.*mondom mosolyogva. Most hogy rendeződni látszanak a dolgok még az éjszakai táj is szebb. *

-Nem. Már nem fázom.*mosolygok és közben nyakaköré fonom a karjaimat. *
-Tényleg? És mit kapok?*kérdezem ahogy fölnézek rá. Kíváncsivá tett. Nem tudom mire készül. *