Vasútállomás

*A következő vonattal egy lány érkezik. Fura, vagy legalábbis nem mindennapi létvényt nyújt ebben a kicsiny falucskában: fekete. No, nem teljesen, inkább tejcsokoládé: anyukája amerikai, apukája román. Van ez így. Mara meg csinos, és nem utolsó sorban nagykorú pár hónapja.^^
Az itteni hideg időjáráshoz alkalmazkodva vastag fehér sapit és kesztyűt húzott, nem hajlandó más színben is hazsnálni eme kiegészítőket, hiszen a fehér áll legjobban a bőre színéhez. A kabátja fekete, de azt is szereti. Azon kívül fehér farmert visel, piros magassarkúval. Vár, vár és vár. Azt mondták, jön majd elé vaalaki. Ő maga el sem találna a Kastélyig, hisz ez lesz itt az első éve.*

*Már a kezecskéit is összedörzsöli, hideg van, s a kísérője még sehol. Aztán hirtelen mellette terem valaki. Marának azonnal megcsillan a szeme.*
~Az anyja...~*Ugyanis ez a lány első gondolata, s picit sem titkolva tetőtől talpig végigméri a férfit, mosollyal a szája szegletében, csak ezután válaszol a kérdésre.*
-Igen, Mara Sirbu vagyok, ötödéves, Lupiatto.-*Mutatkozik be, szemét egy pillanatra sem veszi le a férfiról.*
-És önben kit tisztelhetek?-*Kérdi duruzsoló hangján a mellette állótól.*
~Ilyenkor áldom merlint, hogy már ötödéves vagyok.~*Bár még nem tudja, hogy a férfi mit tanít, érzi, hogy minden óráján bent lesz. S kivételesen az utolsó padot az elsőre cseréli.*

*Észleli a tanár reakcióját. Licsit zavarba is jön és lesüti a szemét, de csak egy rövid pillanatra, aztán ismét Lionel szemeit csodálja.*
-Értem, tehát SVK.-*Bólint, a professzor kiejtésén, meg a férfi utolsó mondata következtében egy pillanatra ismét elszégyelli magát, dehát ez a korral jár.^^^ Majd egy hírtelen ötlettől vezérelve még megkérdi.*-És korrepetációt is vállal?-*Reménykedik a pozitív válaszba. Közben a tanár kérdésére egy lépést tesz jobbra, s a háta mögé mutat. Van egy pár koffer.*
-Itt vannak, professzor úr.-*Igen, Lionel füle nem csal, Mara is megnyomja azt a bizonyos szót, s szeme még mindig a férfin pihen. Egyszer még kinyirják ezért.^^*

*A gonosz mosoly kicsit elbizonytalanítja, összezavarja, nem tudja hírtelen hová tenni.*
-Öhm... nem.-*Aztán hamar összeszedi a gondolatait, és végre egy normális választ is összehoz.*
-Tudja, eddig más tanintézményben tanultam, nem tudom, hogy itt hol kellene állnom, ütöm-e az itteni szintet.-*És végre valami, amit nem csak azért mond, hogy megpróbálja felkelteni a férfi érdeklődését.*
-Az ön szájából még valóban nem, professzor.-*Válaszol egy futó mosoly kíséretében a férfi gunyuros kérdésére. Hiába, Mara gyorsan alkalmazkodó fajta, ami nem azt jelenti, hogy Lio még nem zavarja össze az elkövetkezendőkbe párszor. ^^
Aztán a csomagok a levegőbe emelkednek, a férfi színpadias mozdulatára a lány ugyanúgy reagál, pukendlizve, mosolyogva, elvégre évekig járt színjátszókörre. Végül megindul a mutatott irányba. Persze csak kisebb léptekkel, hogy Lio beérje, s utána mindig azon van, hogy a férfi lépteihez igazítsa sajátjait, több-kevesebb sikerrel.*

-Kinek a pap, kinek a papné.-*Jegyzi meg nemes egyszerűséggel a mércés dologra célozva.*
-Ó! Igazán megható, hogy a professzor úr ennyire aggódik a lelki éppségemért, de látja, éppen ezért szeretnék korrepetációra járni.-*Csillan meg a szeme és a szája sarkában egy aprócska mosoly egyaránt.*
-Én benne vagyok, ha a professzor úr iylen sok időt tud szánni a korepetációmra, amúgy sem túl jó a román kiejtésem.-*A sors iróniája, román névvel jobban tud angolul, mint románul. Hiába, hisz csak az angol az anyanyelve. Lionelnek sikerül úgy elmosolyodnia, hogy Marának még csak selytése sincs róla. Egy ideig csendben haladnak egymás mellett, de Mara legnagyobb örömére a csendet hamarosan megtöri a professzor gunyoros hangja.*
-Itt lakunk, Iasi város mellett egy villában, szüleim eddig a Roxfortban tanítattak.-*Válaszol,. s hogy a tanár mondatának második felét és az elhúzott szájat kommentálja, folytatja.*
-Bébiszitternek lenni viszont néha elég megalázó és idegesító feladat.-*Csillan ismét meg a szeme, hiába, Lionel két élű fegyvert adott a kezébe.^^*

*Ezúttal egy tanerő szál le a pöfékelve begördülő, rozoga szerelvényről. Egy fekete férfi, helyesbítve: afro-amerikai. Bizony, ő nem román, bár ismeri a nyelvet, sok másikkal együtt. S mikor az iskola elöljárói professzori posztot ajánlottak fel számára, kis gondolkodás után úgy döntött, belevág a mókába. Természetesen, érkezése előtt alaposan utánajárt a dolgoknak: az iskola régi és jelenlegi helyzete, az ország, a nyelv... no meg az időjárás. Így vastag fekete nadrágot, téli cipőt visel, fekete posztókabátja combközépig ér, s sötétszürke sálja vállát verdesi. Körbenéz, hátha van már itt valaki, hisz elméletileg kijön elé valaki, ő maga, mivel először jár a környéken, igen csak bajosan találná meg a megfelelő utat.*

*Szerencséjére rátalál az a bizonyos kísérő, egy meglehetősen fura fazon.*
-Jó estét!-*Köszön ő maga is, a hidegtől kissé mély, rekedt hangon. S miközben a felé nyújtott jobbot rázza a sajátjával, ő maga is bemutatkozik.*
-Darius Druett, bájitaltan mester.-*S inkább mester, mint professzor, de hát egyszer ebbe is bele kell rázódnia az ember fiának. Megindul a mutatott irányban kollégája mellett. Csomagjaira szerencsére nincs gondja, az már a Kastélyban vár rá, házimanója jóvoltából.*
-Ön milyen posztot tölt be az iskolában?-*Érdeklődik. Szeret képben lenni a dolgokkal.*